2014. január 11., szombat

Richard Erdoes - Sánta Őz, a Sziú indián

"A belső látás élményét nem adják olcsón, és nekünk sem angyalokra, sem szentekre nincsen szükségünk, hogy az ő közbenjárásukkal, másodkézből jussunk hozzá." /Lame Deer

Richard Erdoes (1912. július 7., Frankfurt am. Main – 2008. július 16., Santa Fe) részben magyar származású grafikus, fotóművész, író. Apja Erdős Richárd (1881–1912, en) operaénekes, anyja osztrák volt. A fiatal Richard 1931-től Berlinben a Művészeti Akadémián tanult. 1933-ban Bécsben folytatta művészeti tanulmányait, az Anschluss után Párizsba, majd Londonba emigrált. 1946-ban az Amerikai Egyesült Államokba távozott. Fotósként dolgozott a Life, a National Geographic, a Time lapoknak.
A Life magazin megbízásából 1967-ben a Pine Ridge Indián rezervátumba ment, ahol belekezdett abba a  munkafolyamatba, melyről neve igazán ismert. Erdőst lenyűgözte a indián kultúra és ugyanakkor felháborították azok az elszomorító körülmények, melyek rezervátumokban uralkodtak. Beállt az alapvető civil jogokért harcolók táborába, a korai 70es években New York-i lakása az Amerikai Indián Mozgalom központja volt. Számos könyvet írt az ősi hitvilág embereiről, a történetek megírásaihoz olyan sokat látott indiánok, mint például Leonard és Mary Crow Dog és Lame Deer segédkeztek.


Főbb munkái
1972 – Lame Deer: Seeker of Visions; Sánta Őz, a sziú indián sámán (1988, 2004)\ American Indian Myths and Legends\ Gift of Power\ Lakota woman\ Ohitika woman\ Saloons of the Old West\ Thunderwoman\ The Sound of Flutes and Other Indian Legends\ The Navajos\ The Sun Dance People
Sánta Őz, a Látomáskereső sámán


"Ez a könyv úgy keletkezett, hogy Lame Deer, azaz Sánta Őz, polgári nevén John Fire, a sziúk egyik törzsének öreg sámánja összebarátkozott egy fehér emberrel, (...) beavatta őt az indián szertartásokba és mítoszokba, és elbeszélte neki az életét. (...) Neki köszönhetjük, hogy az angolul alig-alig beszélő indián sámán visszaemlékezései színes és eleven nyelven szólnak hozzánk. Amire pedig Sánta Őz emlékezik, az sokféle szempontból érdekes és tanulságos. És minthogy élete szorosan összefonódott népe életével, azt is megtudjuk, hogy éltek a sziúk a rezervátumokban a huszadik század első hetven évében, ami másfelől megmutatja a liberalizmusára büszke amerikai társadalom olykor döbbenetes intoleranciáját az övétől gyökeresen különböző kultúrával szemben. Ami pedig a könyvben a legizgalmasabb, az éppen ennek a kultúrának a bemutatása. Első kézből és nemegyszer működés közben ismerjük meg a sziú indián világlátást, gondolkodásmódot, szokás- és szertartásrendszert. És persze arra is fény derül, hogy mit is jelent sámánnak lenni." /Libri  
        "Az érdekes történet amellett, hogy az indiánok tragikus sorsa rajzolódik ki benne, Sánta Őznek köszönhetően a humort sem nélkülözi. A könyv hőse ugyanis nem egy megtört ember, hanem erős, saját értékeit őrző egyén, aki bölcsen és öniróniával viszonyul az őt körülvevő világhoz. A tartalmas könyv értékét tovább emelik a remek fotók, amelyek komoly dokumentumértékkel bírnak." /WesternVilág


Kapcsolat a még Ma élőkkel


Az észak-amerikai Indiánok történelme, a hatalmas távolságok ellenére is nyilvánvaló, hogy megegyező, vagy legalábbis párhuzamos síkon mozog a Magyarságéval. 1490-ben Mátyás király eltussolt meggyilkolása után a nyugat-európai hadak elindultak a tengerentúl kifosztására. Az utóbbi ötszáz év pusztítása, pedig mindkét kontinensen ismertek. 
        A múlton való rágódás és az önsajnáltatás azonban sehova sem vezet. Lame Deer sámán élete is jól példázza, hogy az egyetlen logikus lépés olyan korban, mikor "minden ember veszélyeztetett fajjá vált": feleleveníteni a kapcsolatot a Nagy Szellemmel és segíteni testvéreinken.
        Az alábbi videó felvételen Born Gergely előadásából következik egy részlet, ahol az előadó az Észak-amerikai indiánok kétségbe ejtő jelen helyzetéről beszél:

Részletek a könyvből:


"Künn a pusztán keményen meg kell szenvedni a látomásveremben, kérni, hívni az álmokat. Más törzsekben ugyanígy él a vágy a látomások után, de más módon idézik fel őket. Nyolcvan évvel ezelőtt egy pajút szentember által került hozzánk délről a szellemtáncosok vallása. Önkívületbe táncolták magukat, s így megláthatták halott rokonaikat. A szellemtáncosokat Wounded Knee-nél lemészárolták, és álmukat puskagolyók tépték szét.  Az álmok veszélyeztetik a békabőr-világot, így az ágyúkat vet be ellenük."


Hat évig voltam pejotista. Aztán abbahagytam. Rájöttem, ez az út sem nekem való. Zsákutca volt, sima falú szakadékban végződött, ki kellett találnom belőle. Nem akarom én leszólni a pejotkultuszt. Sok indián törzsben akadnak, akik hisznek a szerben. Pejot Nagyapa sok embert összehoz, nemcsak mint holmi vallásos szekta tagjait, hanem úgy is, mint indiánokat, és ez jó. Vannak törzsek, melyek olyan régóta élnek a pejottal, hogy a szertartás lett a legfőbb, az egyetlen vallásuk. Sokan, akikből a misszionárusok igyekeztek ősi hiedelmeiket kiirtani, valóban elfelejtették őket, és mostanra már csak a pejot maradt nekik: ma már ez a egyetlen idnián hit, amit ismernek. De nekünk, sziúknak ez az egész teljesen új, egészen más, mint a régi hitünk a Nagy Szellemben és a Szent Pipában. Lassan rájöttem, hogy nem szabad ezt a két dolgot összekevernem. Éreztem, eljött az idő, döntenem kell: a pipát vagy pejotot választom. A pipát választottam.

            Akkoriban, amikor végeztem a pejottal, rádöbbentem, milyen is egy valódi sziú látomás. Az álom önmagában még nem látomás. Álmodni mindenki álmodhat. Aki pedig beszed valamilyen szert – még a hentesinasnak a mészárszéken is lesz látomása, ha pejotot eszik. A valódi látomásnak az emberből magából, az ember saját, belső nedveiből kell fakadnia. Az ilyen látomás nem álom, nagyon is valóságos. Élesen és világosan éri az embert, akár az áramütés. Tökéletesen éber vagy, és egyszer csak itt áll melletted egy alak, akiről tudod, hogy egyszerűen állhat itt. Vagy valaki itt ül, szorosan melletted, majd hirtelen, ugyanakkor, látod tőled fél mérföldnyire, egy dombtetőn is. Mégse álmodsz; a szemed tárva-nyitva. De ezért meg kell dolgoznod, üressé kell tenned a tudatodat.

            A pejot a szegények szere. Segít nekik, hogy úrrá legyenek a kétségbeesésen, hogy legyen mibe kapaszkodniuk, de nekem ez nem volt elég, nekem tovább kellett jutnom. Ha megismered az igazit, soha nem elégszel meg többé mással. A mindent akarod, vagy semmit.  Egész életem azzal telt, hogy ezt kutattam. Bizonyos értelemben folyton ide-oda ugráltam a tudatom határmezsgyéjén… 62.

…Így hát nem lehetek egyszerre júwípi, igaz lakota sámán meg pejot- élvező is. És meg is változott a véleményem a kábítószerekről. Nem mintha a pejot kábítószer volna – pusztán egy növény, a természet része. Ha ősi hitemhez tartozna, mint a békepipa, teljes szívemből ragaszkodnék hozzá. Hanem ma már az a véleményem, úgy érzem, hogy a látomásnak belőlem magamból kell ébrednie, nekem magamnak kell megküzdenem érte – az ősi, keserves erőfeszítéssel. Nem bízom az olyan látomásokban, amelyek csak úgy jönnek – elég hozzájuk lenyelni valamit. A valódi belső látás, a sorsdöntő révület nem származhat ilyesmiből.

            Készen kapott fény, melyhez elég egy kapcsolót elfordítani, kész kávé, kész, előre csomagolt tévévacsora, pirulák, növények, gombák révén készen feltárulkozó látomások – egyik sem kell. Számomra mindez a fehér ember „késztermék” – kultúrájának tartozéka.

            Vannak persze érveim önmagammal szemben, és vitatkozom is magammal. A pejot sok indián törzsi vallás szerves része. Minden indián hit középpontjában a különböző módokon elért látomás áll. A keresztény és a zsidó vallás, a nagy keleti vallások ugyanezen alapulnak, csakhogy a fehérek ezt rég elfelejtették. Ma már nincs számukra jelentősége. 217

"Az emberek ma azért ateisták, mert nincsenek látomásaik." Gerd Gerken
Az antropológusok azt állítják, hogy Ázsiából jöttünk, az Alaszkába átvezető földnyelven keresztül, de hátha mi mindig is itt voltunk, a kezdet kezdetétől, és a forgalom a másik irányba bonyolódott le, erről a földrészről a másikra. Hátha azok a vietnamiak mind indiánok voltak valamikor és mi mindannyian egy új Custer varjú és rí felderítői vagyunk…

        … Játszadozunk a nap szent tüzével, atombombákat csinálnak belőle. Az egyetlen, amit elérhetnek vele, hogy végül saját magukat fogják a levegőbe röpíteni. Tőlünk megtudhatnák, mit tegyenek, hogy ezt elkerüljék, de lehet, hogy ehhez túl műveletleneknek tartanak, akikre nem érdemes odafigyelni. 67
 Börtön, a civilizált fehér emberek adománya



A bölcs fehér emberek állandóan azon vannak, hogy nekünk, szegény együgyű indiánoknak valami újat tanítsanak. Az mindenképpen jó lett volna, ha megtanítanak rá, hogyan kell inni. Ha az ember vesz egy fényképezőgépet vagy egy magnót, mindig kap hozzá egy kis füzetet is, amelyből megtudhatja, hogyan kell használnia, de amikor elhozták nekünk a fehér ember whiskyjét, ahhoz elfelejtettek használati utasítást mellékelni. Amiből aztán rengeteg baj lett.

        (…) Egészen más a helyzet, ha egy indián issza le magát. A rendőrök élvezik, hogy játszadoznak velünk, akár a macska az egérrel vagy egy madárfiókával. Nemcsak itt Winnerben, a rezervátum összes kis tehenészvárosában is. Mindennapos látvány, amint egy indián meg a párja kijön az üzletből, cipeli amit vásárolt, a zsarunak meg a kocsijában majd kiesik a szeme, úgy lesi, van-e vajon alkohol vagy sör a zsákjukban. Egy darabig tisztes távolból követi őket, de ahogy kiérnek a városközpontból, a rezervátum határára, nekik esik és elkobozza az italt. A rendőröknek ez is egy lehetőség arra, hogy ingyen piához jussanak. Vehetsz italt a városban, de nem ihatod meg a rezervátumban. Errefelé nem egyformán mérik a jogot. Az indiánokra soha sincs vadászati tilalom.

        (…) Miközben a két pribékje lefogott, a kezén levő súlyos, tömör gyűrűvel újra és újra az arcomba vágott. Máig is előttem van, ahogyan az a nagydarab, szép mívű ezüstív lesújt rám. Gondolom, pontosan ebből a célból viselte. Egyszóval, tönkreverte a pofacsontot a szemem alatt, tényleg, szilánkokra zúzta. Végül elfáradt a karja, én meg elvesztettem az eszméletemet.

        Amikor magamhoz tértem, egy orvos foglalatoskodott körülöttem. Gondolom, aggódtak, hogy kiszivárog, mit csináltak velem. – Nincsen semmi baja – mondta az orvos –, csak egy kis zúzódás. Részeg volt, biztosan elesett. – Nem szóltam semmit. Tíz dollárra büntettek és elengedtek. (…)

        Még most is, ennyi év után is érzéketlen az a hely. Pedig talán kellene is, hogy érezzek valamit, de a bennem élő hang azt mondja, ne. Ezek az indiánfalók önmagukat pusztítják el, szuperjettel vágtatnak a pokolba. Ugyan mit törődnék éppen ezzel az eggyel?

        Ahányszor csak meglátom a fickót, ujján a hatalmas ezüstgyűrűvel; az arcom sajogni kezd, de a családomra gondolok, arra, hogy mi történne velük, ha saját kezűleg szolgáltatnék igazságot magamnak. De nem felejtek. Várok, figyelek. Egy belső hang int: „Ne játszd a hőst, nem a te formád. Te gyógyító vagy, nem sebeket osztogató.” De a másik meg sürget: „Légy férfi!” Lehet, hogy mostanában majd egyszer, ha ráncos képem megint figyelmeztet, megvadulok. Hamarosan már túl vén leszek hozzá, hogy bárkinek egy jót behúzzak, de ha megdühödök, harminc évvel fiatalabbnak érzem magam.

Mielőtt fehér testvéreink eljöttek hozzánk, hogy elhozzák nékünk a civilizációt, nem voltak börtöneink. Így aztán bűnözőink sem voltak. Börtön nélkül nincs bűnöző. Nem ismertük a zárat, sem a kulcsot, így nem volt köztünk tolvaj se. Ha egy ember olyan szegény volt, hogy sem lova, sem tipije, de még takarója sem volt, mindig akadt valaki, akitől mindezt megkapja. Túlságosan civilizálatlanok voltunk ahhoz, hogy különösebb értéket tulajdonítsunk a személyi tulajdonnak. A dolgok azért kellettek nekünk, hogy elajándékozhassuk őket. Nem ismertük a pénzt, tehát az ember értékét sem mérhettük vele. Nem voltak írott törvényeink, sem ügyvédeink, sem politikusaink, ezért csalni sem tudtunk. Valóban teljesen rossz úton jártunk, mielőtt a fehér ember megérkezett volna, és én nem is tudom, hogyan lehettünk meg azok nélkül az alapvető dolgok nélkül, melyek, mint most már megtanították nekünk, teljességgel nélkülözhetetlenek egy civilizált társadalomban.

        Manapság azonban már mindenfelé szemmel látható a fejlődés – amerre csak jársz, börtön börtön mellett, és mi tudjuk, hogy nekünk, indiánoknak épültek. Milyen kár, hogy sokan közülünk nem képesek eléggé értékelni őket! Vannak vidám börtönök, melyek falára nagy betűkkel rápingálták: „Isten hozott!” Máshol a kapu fölött ez a felirat áll: „Szívdöglesztő Hotel.” A turisták szívesen fotózgatják a feliratokat, de belül, a börtönök kijózanító celláiban egyikük se készített még soha egyetlen képet sem.



Azért iszunk, hogy elfeledjük, semmi olyan feladat nem létezik számunkra, ami férfihoz méltó lenne, aminek elvégzése örömmel tölthetne el. Állás kevés van, legfeljebb pár ezer embernek. Törzsi vagy szövetségi kormányhivatalok. Csak jó házból való, amolyan almaszerű – kívül vörös, belül fehér – indián, egy Uncle Tomahawk – Tomahawk Nagybátyó – kerülhet az ilyenbe. És nagyon jól kell viselkednie, be kell fognia a száját hozzá, hogy meg is tarthassa. Akinek sikerül az ilyen állás, az azért iszik, hogy elfelejtse, mivé lett. Akinek nem, az meg azért, mert még kilátása sincs munkára, a legjobb esetben néhány hétre felfogadják gyomot irtani. Az indián azért iszik, mert nem él. Csak éppen van. Lehet, hogy ez másoknak elég, nekünk nem.

        Ha egy indiánt részegeskedésért lecsuknak, harminc napot kap. Amint az idő hűvösre fordul, a börtönökben mindig találni harmincöt-negyven indiánt. Lecsukatják magukat, mert ott benn fűtenek, enni adnak nekik és van hol aludniuk. Ez is egy módja az „indiánkérdés” megoldásának.

        A részeges férj jól megvan a cellájában, de mi lesz a családjával? Ez a dolog szomorú oldala – a gyereket sújtó következmények. Egy férfinak, bármennyire lecsúszott, gondoskodnia kell a rászorulókról, az asszonyokról, gyerekekről. Nekünk indiánoknak – ennek mindig hangot is adtunk – nem az autó, a ház, a tévékészülék a legfontosabb tulajdonunk, hanem a gyerekeink. A többi nem számít. Csakhogy az indián gyerekek felének eleve semmi esélye, hiszen meg sem érik a felnőttkort. (…)

    Én nem vagyok iszákos, se biskó, de szent se vagyok. Egy sámán ne legyen szent. Szerezzen a saját bőrén tapasztalatokat, érezze, milyen a mélység és a magasság, a kétségbeesés és az öröm, a káprázat és a valóság, a bátorság és a félelem, érezzen mindent, amit a népe érez­het. Legyen képes olyan mélyre süllyedni, mint a pondró, és olyan magasra szárnyalni, mint a sas. Amíg nem élte át mindkét szélsőséges lelkiállapotot, nem jó sámán.

    Betegség, börtön, szegénység, részegség - mindezt ki kellett próbálnom. Bűnök elkövetésével tartjuk forgásiján a világot. Senki sem lehet olyan megátalkodott, olyan embertelen, hogy habtiszta akarjon maradni, lelkét makulátlan műanyag zacskóba burkolja. Az embernek istennek és ördögnek is kell lennie. Jó sámánnak lenni annyit tesz, hogy bele a közepibe, ne vond ki magad semmiből. A sámánnak saját tapasztalatából kell megismernie mindazt, ami az életben csak előfordulhat. Nem szabad visszariadnia attól, hogy néhanapján dühbe jöhet és bolondot csinálhat magából. Az is szent dolog.
        A természet, a Nagy Szellem - ők sem tökéletesek. A világ nem bírná ki, ha azok lennének. A szellemnek megvan a jó és a rossz oldala. Néha a rossz oldalból többet tanulok, mint a jóból.


Itt ücsörgünk Teddy Roosevelt fején, lehet, hogy fejfájást kap tőlünk. Ha beleununk a látványba, ami innen tárul elénk, odébb mehetünk, és elüldögélhetünk Washingtonon vagy Lincolnon vagy Jeffersonon, de a legjobb ülés itt esik, Teddyn. Tarkóját moha fedi, fák veszik körül, hasáboknak, szikláknak vethetjük a hátunkat, a fenyők közt tisztás, jó kis táborhely – mögötte a sziklaormon nagy betűkkel virít a festett felirat: „Hatalmat a Vörösbőrűeknek – Indián Föld.” Kellemes kép, nem? Igazából nem pont Teddy fején ülünk, ami kopár és csúszós, hanem mögötte, félúton Lincoln felé. Magasabban, mint a fejek. Azért is jó itt lenni a Rushomore-csúcson, mert ez az egyetlen hely a környéken, ahonnan nem látni ezeket az óriási ábrázatokat, turistáknak szánt limlom, hamutartók, papírnehezékek túlméretezett eredetijét. Ismerek egy szanti indiánt, aki néhány éve egy éjszaka csak azért mászott föl ide néhány barátjával, hogy lepisilje valamelyik kőpofa orrát. Mesélte, hogy nagy muri volt. Élő láncot kellett alkotniuk, hogy sikerüljön neki.

     Félre ne érts – semmi bajunk Lincolnnal, Jefersonnal, vagy Washingtonnal. Ők jó szerződéseket írtak alá velünk, nem rajtuk múlt, hogy nem tartották be őket. Amivel bajunk van, az a fehér ember önimádata és pimaszsága, ahogy semmibe veszi a természetet, és ezekkel a dög nagy, sápadt arcokkal meggyalázza egyik szent hegyünket. Figyelemreméltóan szimbolikus az is, hogy ez a „Demokrácia szentélye” ez a négy arc állig csücsül a hatalmas terméskőhalomban, millió tonnányi kitépett, kiszaggatott, kirobbantott kőben, ami lehúzódik egészen a kirándulóhely központjáig. Aki fölnéz a hegyre, ahogyan azt a legtöbb turista teszi, úgy látja, hogy a négy fej egyetlen hatalmas, elhagyott meddőhányóból nő ki. De ezt mintha senki se venné észre. (…) 88



Mit is jelent nekünk, indiánoknak a Rushmore-csúcs? Azt jelenti, hogy ezek az óriási fehér arcok így szólnak hozzánk: „Először kötöttünk veletek, indiánokkal egy szerződést, amelyben megígértük, hogy a Black Hills a tiétek lesz, örökre, míg csak a nap süt az égen, cserébe Dakota, Wyoming és Montana földjéért. Aztán megtaláltuk az aranyat, és elvettük ezt az utolsó darabka földet is, mivel erősebbek voltunk és többen voltunk, mint ti, és mivel nekünk ágyúink voltak és gyorstüzelő Gatling-puskáink, míg ti még az acélkésig sem fejlődtetek. És amikor nem akartatok elmenni innen, kiirtottunk benneteket, és aki mégis életben maradt, azt rezervátumokba tereltük. És aztán nekiálltunk kiszedni az aranyat, milliárdnyi dolcsit, és még egyre szedjük. És mivel a turisták dollárjait is szeretjük, az indiánok szent Black Hillsébéől sivár Disneylandet csináltunk. És miután ezt mind elintéztük, megfaragtuk ezt a hegyet, szellemeitek lakhelyét, és rákerült ez a mi négy vakítóan fehér arcunk. Mert mi vagyunk a győztesek.”

      És minden évben millió és még annál is több turista néz fel az arcokra, és jó érzés tölti el, mert a látványtól hatalmasnak és erősnek érzi magát, mert az arcokat az ő fajtája alkotta, és a turisták ezt gondolják magukban: „Mi fehér emberek vagyunk, és mi ezt csináltuk, amit mi akarunk, azt meg is kapjuk, előttünk nincs akadály.” Talán önmaguknak sem vallják be, de a lelke mélyén mindegyikük ezt gondolja. Ezt jelenti a szó: hódítás. Ugyanezzel az erővel óriási lovassági csizmává is faraghatták volna a hegyet, a talpa alatt halott indiánnal.

       Ami az egyik embernek szentély, az a másiknak temető, azzal a különbséggel, hogy most már akad néhány fehér is, aki beleunt abba, hogy ezt a hatalmas papírnehezék-giccset kell bámulnia. Csakhogy többé nem szabadulhatunk tőle. Egy szép hegyet át lehet változtatni otromba papírnehezékké, de visszalakítható-e vad, természetes heggyé? Nem hiszem, hogy erre lenne megoldás. 90


Szimbólumok

... Mifelénk az a mondás járja: a fehér ember olyan keveset lát, hogy biztosan csak egy szemmel néz. Mi egy csomó mindent látunk, amit ti már régen nem vesztek észre. Észrevehetnéd, ha akarnátok, de rendszerint túlságosan elfoglaltok vagytok hozzá. Mi indiánok  a szimbólumok és a metaforák világában élünk, ahol a szellemi és a köznapi egy és ugyanaz.



Számunkra mindez szép és hasznos, jelkép és valóság egyben, az élet és a természet harmóniáját fejezi ki. A mi körünk időtlen, folyamatos, a halálból új élet támad – az élet diadalmaskodik a halál felett.

            A fehér ember jelképe a négyzet, a szöglet. Szögletesek a házai, a hivatalai, bennük falak választják el az embereket egymástól. Szögletes az ajtó, amely kizárja az idegent, szögletes a dollárbankjegy, a börtön. (…) Foglyokká váltok ezekben a skatulyáitokban.

            Mind több az olyan fiatal fehér ember, aki nem akar többé „szögletes” lenni, akik próbálnak kerekedni, beállni a mi körünkbe. És ez jó.

            Bennünket indiánokat születésünktől fogva halálunkig úgy burkolnak be a szimbólumok, akár egy puha takaró. Az újszülött bölcsőjét ellepik a rajzok, őrködnek fölötte, hogy a gyermek boldog és egészséges legyen. A holtak mokasszinjának talpán a különleges gyöngyhímzés megkönnyíti a túlvilágra vezető utat. Ugyanebből az okból van a legtöbbünk csuklóján tetoválás – nem tőrök, szívek, pucér lányok, mint a tengerészeitek bőrén, hanem csak egy név, néhány betű vagy egyszerű ábra. A szellemek hajlékához vezető utat őrző Bagoly Asszony csak ránéz a tetoválásra, és máris mehetünk tovább. Olyan ez, mint holmi útlevél. Sok indián hisz benne, hogy akinek nincs ilyen jel a testén, azt a Kísértet Asszony nem engedi át, hanem leveti egy sziklacsúcsról. És akkor örökkön-örökké vándorolnia kell itt a Földön, wánágbi lesz – kísértet. Az egyetlen, amit tehet, hogy rémisztgeti az embereket és fütyörészik. Lehet, hogy nem is olyan rossz wánágbi-nak lenni. Talán még szórakoztató is. De, amint látod, én tetováltattam a karomat. 109



Semmi sincs, ami kisebb és jelentéktelenebb lenne ezeknél a kavicsoknál, mégis Wákhá Tágá szellemmel ruházta fel őket. Túkát nevezhetnénk a kövek istenének, de ugyanakkor a Nagy Szellem része is. Az istenek különálló lények, ám mindannyian Wákhá Tágában egyesülnek. Nem könnyű megérteni – olyasmi ez, mint a Szentháromság. Másképpen nem lehet megmagyarázni, csak ha visszanyúlunk a „körökben körök” gondolathoz, a szellem szétosztja magát kövekbe, fákba, még a legapróbb rovarokba is, és mindenütt-jelenvalóságától mind wákhá – szent – lesz. És ez fordítva is így van, a mindenséget alkotó dolgok miriádjai visszaáramlanak a forráshoz, egyesülnek az egyedülvaló nagyapa-szellemben. 111



            Négy – ez a legikább wákhá , a legszentebb szám. Négy azt jelenti: Tátújé Tóbá – a négy világtáj. Fő jelképeinek egyike az Úmání, ami így néz ki:

A föld kihasználatlan erejét szimbolizálja. Ezen azt értem, hogy a Nagy Szellem rengeteg, elképzelhetetlen mennyiségű erőt sugároz minden dologba – kavicsba, hangyába, falevélbe, forgószélbe vagy amit akarsz. Mégis marad még rengeteg erő, egyedül őrajta múlik, kinek juttat belőle, és aki kapja, annak bölcsen és mértéktartóan kell gazdálkodnia vele.

            Ezt az erőt jelképezi az Úmání. Régen az emberek bizonyos különleges alkalmakra földhalomból készült Úmání-oltárt emeltek a tipijeikben. Az oltár annyira wákhá  volt, hogy tilos volt megérinteni, vagy akár csak a kezét is föléje tartani az embernek. 112



            A fehér embereknek a szimbólumok csupán érdekességet jelentenek, amik felett el lehet töprengeni, szórakoztató észjáték. Számunkra ez sokkal-sokkal több. Nekünk az élet szimbólum, amit meg kell élni. Látod, vörös földet szórok a padlóra. A tenyeremmel elegyengetem, és egy sastollal elsimítom. Most az ujjammal kört rajzolok bele, a kör végtelen. Az emberalak a kör része. Az alak én vagyok. Az alak szellem is. Az alak fejéből négy szarv áll ki. A négy szelet jelképezik. A végükön kettéágaznak, jó és rossz részre válnak. A villa rossz részével meg lehetne ölni valakit. Ha újra ránézel a végtelen körre, láthatod, hogy félholdat is formáz. A hüvelykujjammal huszonnégy pontot nyomok a kör köré. Azt a huszonnégy új sámánt jelentik, akikről régóta tudom, hogy nekem kell őket majd beavatnom. Tizennyolcat már beavattam. Egy bölcs öregasszony egyszer azt mondta nekem, hogy miután az utolsót beavattam, meghalok. Beláthatod, hogy nem sietem el a dolgot. Tanulmányozd át alaposan a földképemet. Olyan szellemi jelkép-raj, amin egy férfinak el kell gondolkodnia.

            A huszonnégy pont mást is jelent: a világegyetem négy fő irányát, négy-négy pont az északit, a keletit, a nyugatit, a délit, az égboltot fölöttünk és a földet alattunk. Kinyújtom a békepipámat sorba mindegyik irányba. Most eggyé váltunk a világmindenséggel, minden élőlénnyel, része lettünk a körnek, mely végtelen. Azt jelenti ez, hogy mi már régen itt voltunk, mielőtt az első fehér ember ideérkezett volna, itt vagyunk most is, és itt leszünk még akkor is, amikor eljő az idők – az indián idők – végzete. Mi élni fogunk! És most szívjuk el a pipát. Hóbécsédu.



Mondanivaló és az Erő

… Úgy vélem, akkor még nem volt itt az ideje, hogy mindez megtörténjen, de érzem a csontjaimban, és melengető érzés, hogy visszatér. Nem a szellemtánc, nem a felgöngyölés – hanem egy új-régi szellem, nemcsak közénk, indiánok közé, hanem a fehérek és a feketék közé is, különösen a fiatalok közé. Olyan ez, mint amikor az esőcseppek kis patakokká folynak össze, a patakok folyókká, a folyók pedig nagy folyammá egyesülnek, és a folyam áttör minden gátat. Az, hogy mi most megcsináljuk ezt a könyvet, hogy beszélgetünk ezekről a dolgokról – mind-mind egy-egy esőcsepp. 121

            Az idén tavasszal, mikor Winnerben esküvői szertartását rendeztünk, láthattad, hogy egy teknősbékát rajzoltam a földre. Az öregektől lestem ezt el. Kisfiú koromban egy ünnepségen voltam, olyankor jókat lehetett játszani. Csakhogy most szemerkélt az eső, és én majd megpukkadtam mérgemben. Nagyon szerettünk volna játszani, de az időjárás nem engedte. Akkor mondta a nagyanyám: „Miért nem rajzolsz egy teknősbékát?” Még el sem készültünk a rajzzal, az eső elállt. Aszályt hozhatnék a környékre, vagy ha egy speciális, a hátára fordult teknőcöt rajzolnék, elöntené az ár. A dologhoz tudni kell a megfelelő imádságot, a szükséges szavakat. Nem mondom meg őket. Túl veszélyesek. Nem arra valók, hogy játszadozzanak velük. Most olyan fehér ember módra bámulsz rám. Esz szót sem hiszel az egészből. Kérdezd meg barátomat és sámántestvéremet. Pete Catchest. 123

            … De minden állatban rejlik erő, mivel a Nagy Szellem lakozik mindannyiukban, még az apró hangyában, a pillangóban, de a fákban, a virágokban, sziklákban is. A modern fehérember-életmód megfoszt bennünket ettől az erőtől, tompítja. Ahhoz, hogy közel kerülj a természethez, hogy érezd erejét, segíthessen rajtad, idő és türelem kell. Idő kell hozzá, hogy töprengj a dolgokon, hogy sok mindenre rádöbbenj. Nektek nemigen jut időtök rá, hogy gondolataitokba mélyedjetek; ti mindig csak rohantok, rohantok. Az örökös gürcölés, kapkodás, sietség megkurtítja az ember életét. Népünk vénei szerint a régi időkben az indiánok nem ismerték a szívbántalmakat. A rákot sem. A betegségeket, amelyekben akkoriban szenvedtek, gyógyítani is tudták. De 1890 és 1920 között az IÜH, a kormány rendőrei elvették és elpusztították gyógyító szereink legtöbbjét, az állatbőrökben tartott szent, gyógyító erejű misztériumkötegeinket, a pipákat, az ősi, titkos dolgokat, melyek évszázadokon át legfőbb kincseink voltak. Nekiláttak, hogy lerombolják az izzasztókunyhókat, berontottak az otthonainkba, összetörték a pipákat, leszaggatták és a tűzbe vágták a szentségtartó zacskóinkat, elégették őket, évszázadok bölcsességét törölték el alapos munkával. De elveheted az indiántól mindenét, megmarad a szája, hogy imádkozzon, hogy ősi énekeit énekelje. Akkor is megtarthatja júwipi szertartását egy elsötétített szobában, verheti kis dobját, és az erő meg a bölcsesség visszatér hozzá. Vissza is tért, de nem minden. A szarvas bűverő eltűnt. Nincs többé medvebűverő sem. És itt feljebb, a patak mentén, egy sámán ,vagy tizenöt éve, hogy meghalt. Ő volt tudomásom szerint az utolsó medvesámán. És ő jó sámán volt. Igazi nagy sámán. 124

A borz penisében csont van, mi ezt a hímvesszőcsontot arra használjuk, hogy varrjunk vele, vagy árt csinálunk belőle. Szépen ki lehet fényesíteni. Örökké tart. Nagyon jó szerszám, olyan értékes, hogy egy jó lovat kapni érte cserébe.

            Létezik egy állatka, valamiféle ürgefajta, roppant gyors, a pofáján fekete csík húzódik végig. Különleges erő rejlik benne; hipnotizálja, sőt meg is ölheti az embert. Az erő a szemében van. Ezek az állatkák a prérikutyákkal élnek együtt. Amolyan metrózók, a föld alatt közlekednek. Úgy cikáznak ide-oda, hogy szinte nem is lehet szemmel követni őket. Mire ránéznél, már el is tűnt. Van egy érdekes történet, egy emberről, aki szerezni akart egy ilyen állatkát. Mondták neki, hogy nagyon kell igyekeznie. Amint rálőtt, rohanjon, mint a szélvész, hogy elkaphassa, mielőtt eltűnne a lyukban. Az ember hát feltette magában, hogy villámgyors lesz. Lőtt és nekieredt. Valami a fenekébe csapódott – a saját golyója! Az állatka lyukának földjében is hathatós erő van. Háborúban megóv, akinél ilyen föld van, azt nem fogja a folyó. Én bizonyos fajta betegségeket gyógyítok vele.

            Az állatnak nem kell nagynak lennie ahhoz, hogy erő lakozzon benne. … 131



Ami engem illet, a madaraknak van mondanivalójuk. A sasnak meg a bagolynak. A sasban a világ minden bölcsessége egyesül; ezért van az, hogy a júwipi szertartásaink alatt sastoll kerül az oltár földjébe szúrt fűzfavesszők egyikére. Amint az ember fejében megszületik a szándék, hogy megöl egy sast, a sas ezt abban a szempillantásban tudja. A füles amerikai szarvasok is rendelkeznek ezzel a képességgel. Ezért kötjük fekete farkukat a sastoll alá a júwipi-vesszőre. Ha rálősz egy ilyen állatra, sose fogod eltalálni. Az állat csak áll mozdulatlanul, a golyó meg visszafordul, és azt találja el, aki kilőtte. Olyan ez, mint amikor az átok visszafordul az átkozódóra. 

Egyik nagy révülésem alatt beszélgettem a madarakkal, a szárnyas lényekkel. Édesanyám halála nagyon elszomorított. Amikor meghalt, fogta a kezemet, és csak ennyit mondott: sajnos. Nem hiszem, hogy saját magát sajnálta volna; engem sajnált, a szegény indiánt, akit most teljesen egyedül hagy egy fehérember-világban. Felmentem hát arra a látomáshegyre, segítségért esdekeltem, karomat az ég felé tártam és aztán magamra borítottam a takarómat – egyebem sem volt, csak a takaró, meg a pipa valami kis dohánnyal, ez volt minden, amit áldozatul felajánlhattam. Nem tudtam, mit várhatok. Tapintani akartam az erőt, érezni akartam. Át akartam adni magam neki, akkor is, ha belehalok. Így hát rábíztam magam a szélre, a természetre, fikarcnyit se törődtem vele, mi lesz velem.

            Hirtelen egy hatalmas madár vijjogását hallottam, aztán ütést éreztem a vállamon, ahogy kiterjesztett szárnyával meglegyintett. Rengeteg madárcsivitelés, rikoltás hangzavarát túlvijjogta a sas. Úgy tetszett, azt mondja: - Vártunk. Tudtuk, hogy jönni fogsz. Most itt vagy. A te utad itt kezdődik. Vezessen a hangunk. A barátaid vagyunk, mi, a tollas lények, a kétlábúak, a négylábúak, minden élőlény a barátod, a parányiak, nyolclábúak, tizenkét lábúak – mindaz, ami a földön kúszik. A kicsi, repülő lények, az összes víz alattiak. Megosztjuk veled mindazt az erőt, amely bennünk lakozik, és örökre melletted áll majd egy szellem – egy másik éned.

            Ez én vagyok, gondoltam, semmi más, csakis én magam, másféleképpen, de mégiscsak én vagyok, láthatatlanul, de roppant valóságosan. Megrémültem. Akkor nem értettem. Egy életre volt szükségem hozzá, hogy rájöjjek.

            És megint meghallottam a hangot, áthatolt a madárcsiripelésen, csőrök koccanásán, rikoltásokon: – Benned szeretet lakozik minden földi teremtmény iránt, és ez nem az anya szeretete a gyermek vagy a gyermek szeretete az anya iránt, hanem egy sokkal hatalmasabb szeretet, amely átfogja az egész Földet. Egyszerű emberi lény vagy, félsz, nyeled a könnyeidet a takaró alatt, de belül rengeteg hely van benned, ami arra vár, hogy ez a szeretet kitöltse. Belefér az egész természet. – Reszkettem, szorosabbra húztam a takarót magam körül, de a hangok egyre csak szólítottak, újra meg újra: – Testvér, testvér, testvér. – Hát így vagyok én ezzel. Néha úgy érzem, mintha én lennék az egyik indián legendákban szereplő első élőlény: földből, vízből, a holdból és a szélből összegyúrt óriás. Fejét haj helyett erdő borította, fák rengetege. Gyomrában hatalmas tó, lába közében vízesés. Úgy érzem, ilyen vagyok én is. Magamban hordom a természet egészét és a természet minden alkotásában rejlik egy darabka belőlem is. 134



ELKAP PETE:… Ugyanígy érzek én is. Egy eltűnt korban élek. Úgy, ahogy ötven évvel ezelőtt, vagy akár száz évvel ezelőtt éltek. Nekem így jó. Olyan egyszerűen akarok élni, olyan közel a földhöz, amennyire csak lehet. Közel a növényekhez, a füvekhez, a virágokhoz, amikkel gyógyítok. A Nagy Szellem gondoskodott róla, hogy az ember így is megélhessen, hogy olyan életet éljen, amilyet ő szánt neki (…)

            Minél idősebb leszek, annál inkább húzódom egyre távolabb, egyre mélyebben a hegyek közé. Ezeket a Nagy Szellem nekünk teremtette, nekem teremtette. Eggyé akarok válni velük, beléjük akarok olvadni, s végül örökre eltűnni bennük. Ahogyan a testvérem, Sánta Őz mondotta, a természet egésze bennünk lakozik, s mi testestül-lelkestül a természet része vagyunk. Így van ez, és így is kell lennie. (…) 136



Az indián házasságok legtöbbje tartósabb a fehérekénél, mert bennünk nagyon nagy a felelősségérzet a gyerekekért. Mind a férj, mind a feleség egész családja szinte egymással versengve kényezteti a kicsinyeket. Az ilyesmi aztán összetartja az embereket. De mi is ismerjük a válást. (…) 145



Mi úgy gondoljuk, hogy ha egy asszony testében két apróság növekszik, ha ikreket vár, néha előfordul, hogy ahelyett, hogy két gyermek születne, az asszony méhében eggyé olvadnak, félig férfi, félig női lénnyé. Az ilyen embert mi úgy hívjuk: wigdé. Előfordul, hogy hermafrodita, mind férfi, mind női nemi szervei vannak. Régen a wigdé-k női ruhában jártak, főzéssel és gyöngyhímzéssel foglalatoskodtak.

            Úgy viselkedtek, mint az indián asszonyok, nem harcoltak. Mi minden embert olyannak fogadunk el, amilyenné a természet vagy a saját álmai formálták. Olyannak, amilyen lenni kíván. Az ő dolga. Ezzel együtt egyetlen apa sem örül neki, ha a fia egy wigdé tanyája körül forgolódik, és szól neki, hogy ne tegye.

            Jó emberek vannak a wigdé-k között, és birtokában vannak bizonyos erőknek. Tudtommal soha egyetlen fehér ember sem készített még interjút wigdé-vel. … 149.



            Hogy mi a véleményem a születésszabályozásról? Sokat gondolkoztam rajta, és sokak véleményét kértem ki. Legalább tíz személyes jó barátomat megkérdeztem, kilenc közülük azt felelte: - Nem jó dolog. – A tízedik szerint jó a születésszabályozás, csakhogy ő iszákos, alkoholista. Tudod, bennünket nem túlzottan fenyeget túlszaporodás. Hosszú-hosszú éveken át csak a halott indián volt jó indián, a tetemek Wounded Knee-nél, a Sand Creek-i öldöklés, Washita, az asszonyok és gyermekek lemészárlása, az egész törzseket kiirtó kanyaró- és himlőjárványok – véleményem szerint az indiánok százszorosan túlteljesítettek minden tőlük elvárható születésszabályozást. A mi fajtánk problémája a fennmaradás. A túlnépesedés – azon csak aggódjatok ti.

            Létezik olyan bűbáj, amellyel el lehet érni, hogy egy lány beleszeressen egy bizonyos férfiba. Szét tudnék zilálni házasságokat is, megtehetem, hogy a férj otthagyja a feleségét, vagy fordítva, hogy a nő hagyja el a férjét. A boszorkánymesterség jó pénzt hoz, de én az ilyesmit meghagyom a rontással foglalkozóknak. Soha nem tennék ilyet. Felmehetnék a hegyek közé, gyűjthetnék egy bizonyos növényt, amelynek apró magvai kis gömböcskéket alkotnak, és úgy hatnak, mint a spanyollégy. Ha két ilyen apró magocskát beleteszel egy lány italába vagy ha rápottyantod a szendvicsére, pillanatok alatt tíz körömmel esik neked és harapdál, ahol ér – mégpedig nagyon kellemes formában. Fiúkra ugyanígy hat. Idős emberek egyszeriben nagyon fiatalok lesznek tőle. De ezt a titkot is megtartom magamnak. Na jó, egyszer, talán majd ha te is meg a feleséged is töpörödött vénségek lesztek, szerzek vele nektek egy kis örömteli meglepetést.” 153.

 
"A Sámán*"
Én szentember vagyok – vagyis vícsásá wákhá. „Sámán”, vagy ahogy ti mondjátok, „orvosságos ember” – ezek fehérember-szavak, olyanok, mint az angol squaw (indián asszony), papoose (indián csecsemő), tomahawk (harci bunkó), vagy akár a sziú is, mind olyan szavak, amelyek az indián nyelvben nem léteznek. Szeretném, ha jobb szó volna rá, amiből jobban megértenétek, mit is jelent a „sámán”, de sem én, se ti nem találtunk jobbat, így hát alighanem be kell érnünk a sámánnal. Csakhogy ez az elnevezés korántsem tartalmazza mindazt, amit egy indiánban felidéz, ha ezt a szót hallja: sámán.

            Nektek csupán ez az egyetlen, szegényes szavatok van azokra a különböző emberekre, akik különböző dolgokat csinálnak, akikre mi más-más nevet használunk. Először is ott a javasember – a bézsúdá wícsásá -, a füvek ismerője. De nem csupán a füvekkel gyógyít; rendelkeznie kell a gyógyításhoz szükséges wákhá erővel is. Aztán a júwípi, az összekötözött ember, aki a nyersbőrben és a kövekben rejlő erő révén mindent megtalál és gyógyít. Külön nevet kapott nálunk a wáájádá is – a révülő, aki olyan eseményekről beszél, amelyek a jövőben történnek majd, akinek megadatott az erő, hogy jövőbe lásson. Azokat a dolgokat, amelyek az ilyen ember jóslatainak megfelelően bekövetkeztek, úgy hívjuk: wágíjábi. A szó azt is jelenti, szárnyas lény, olyan, aki repülni tud a levegőben, mert a jóserő az ilyenektől ered.

            A wábíjá-t – a „varázslót”, aki rontással foglalkozik – talán boszorkánymesternek is nevezhetnénk. Ha jó ember, azt amit csinál úgy hívjuk: wáánázi – felveszi a küzdelmet a kórral, megleli és előcsalja az ember testéből azokat a gonosz dolgokat, amelyek valamely ártó szellem révén kerültek bele. Van például egy bizonyos ürgefajta, az a föld alatti járataiból éles szélű fűszálakat és a tarajos sül tüskéit fújja az emberre, és ahol eltalálja, ott csúf kelések fakadnak.

            Ha viszont ez a fajta „varázsló” rossz ember, ő maga hoz rád olyan betegséget, amit aztán csak ő tud meggyógyítani – jó fizetségért. Az ilyenek között csalók is akadnak. Adnak valami jelentéktelen szert a bevonuló fiatalembernek, azzal, hogy a szer megóvja minden bajtól, nem fogja a golyó, épségben fog hazatérni. Ha a fiú valóban egy darabban kerül haza, akkor kegyetlenül behajtja a járandóságát. Ha nem – roppantul sajnálja.

            Megint másfajta sámán a héjóká – a szent bohóc –, aki az ő mennydörgéserejét használja arra, hogy egyeseket meggyógyítson. Szóval, az „orvosságos ember” kifejezés értelmezése amint láthatod, kiterjeszthető, olyan, mint valami óriás takaró, mindenki befér alája, aki rendelkezik valamilyen erővel. Még a pejotista vándorprédikátor, az útember is meghúzódhat alatta, és vallhatja magát sámánnak. De minél többet gondolkodom a doglon, annál erősebb a meggyőződésem, hogy az egyetlen valódi sámán a wícsásá wákhá – a szent ember. Ő tud gyógyítani, megmondja a jövendőt, beszélget füvekkel, parancsol a köveknek, irányítja a naptáncot, s akár az időjárást is képes megváltoztatni, de mindennek nincs különösebb jelentősége a számára. Ezek csupán egy-egy fokozatot képviselnek számára az úton, amelyen végighaladt. A wícsásá wákhá rég föléjük emelkedett. Az ő osztályrésze a wákhájá wówájágé – a nagy látomás. Ülő Bika ilyen ember volt. A Bűvöserejű Őz Sziklánál tartott naptáncrévületében sok kék kabátos katonát látott vonakodva beözönleni az indián táborba, és egy hang azt mondta neki: - Nektek adom őket, mert nincs fülük a hallásra. – Ülő Bika ebből már tudta, hogy az indiánok győzni fognak a következő csatában. Ő maga nem harcolt, nem állt a harcosok élén, semmit sem tett azon kívül, hogy bölcsességével és a benne rejlő erő hatalmával segítette népét.

            A wícsásá wákhá a magányt kedveli. Távolt tartja magát a tömegtől, a kicsinyes, hétköznapi dolgoktól. Legszívesebben egy fának vagy sziklának dőlve gondolataiba mélyed, érzi az elevenen élő földet maga alatt, a hatalmas, vakító égboltot maga fölött. Így sok minden megvilágosodik előtte. Ha lehunyja a szemét sok dolgot tisztán lát. Az az igazán fontos, amit csukott szemmel látsz.

            A wícsásá wákhá szereti a csendet, úgy burkolózik bele, mint egy takaróba. Ez a csend hangos, hangja, akár a mennydörgés, sok mindenről mesél neki. Az ilyesfajta ember az olyan helyeket szereti, ahol a rovarok zümmögésén kívül semmi nesz. Ott ül, arccal nyugatnak, segítséget kérőn. Beszél a növényekhez, és azok válaszolnak neki. A wámágásgá – mindaz, ami csak mozog a földön, az állatok – hangjaira figyel. Olyanná válik, mint ők. Az élőlények mindegyikéből szünet nélkül áramlik valami beléje, és őbelőle is árad valami. Nem tudom, hol, illetve mi, de áramlik, árad. Tudom.

            Az ilyen sámán se nem jó, se nem rossz. Él – ennyi az egész, és ez már elég is. A fehér emberek azért fizetik a papot, hogy „jó” legyen, hogy a nyilvánosság előtt illedelmesen viselkedjen, hogy reverendát hordjon, hogy bizonyos fajta nőktől tartózkodjon. Az indián sámán senkitől sem kap fizetést azért, hogy jó ember legyen, hogy jól viselkedjen és tiszteletre méltó dolgokat cselekedjen. A wícsásá wákhá egyszerűen önmagát adja. Ő szabad ember –a fák vagy a madarak szabadságát élvezi. Hogy ennek a szabadságnak milyen ára van, az teljesen mindegy.

Minden sámán – a javasember csakúgy, mint szentembereink – a maga egyéni módján gyakorolja hivatását, aszerint, mit sugallnak neki a látomásai. A Nagy Szellem akarata, hogy az emberek különbözőek legyenek. Ő teszi, hogy valaki különleges szeretetet érezzen egy bizonyos állat, fa vagy növény iránt. Az Ő akarata az is, hogy az embereknek legyenek kedvenc helyeik, ahol különlegesen jól érzik magukat, s ahol magukban megállapítják: - Ez az a hely, ahol boldog vagyok, ahova tartozom. – Egy a Nagy Szellem, mégis végtelenül sok. Része a napnak, és a nap is része a Nagy Szellemnek. Rejtőzhet egy mennydörgésmadárban vagy állatban vagy egy növényben. (…)

            Nincs a világon levél, amely hajszálra ugyanolyan lenne, mint egy másik. Így tetszik ez a Nagy Szellemnek. Csupán nagy vonalakban rajzolja fel a földi lények életútját, megmutatja az irányt, merre, hová tartsanak, aztán hagyja, hadd boldoguljon mindegyik a maga módján. Cselekedjenek, ahogy a természetük, vágyaik diktálják.

            Ha Wákhá Tágának úgy tetszik, hogy a növények, az állatok, még a kicsi egerek és az apró bogarak is ilyen különbözőek legyenek, akkor mennyire irtózhat az emberek egyformaságától! Ahogyan mind ugyanazt teszik, egy időben kelnek, egyforma bolti holmikat vesznek fel, egyforma járműveken egyforma irodákba mennek, egyforma munkákon dolgoznak, miközben a szemük az egyforma órákon csüng, és ami a legrosszabb: egyfolytában egyformán gondolkoznak. Minden teremtmény életének célja van. Még a hangya is tudja, mi ez a cél – nem az eszével, de valamilyen módon tudja. Csak az emberi lények jutottak oda, hogy már nem tudják, miért is léteznek. Az eszüket nem használják, és a testük, az érzékszerveik vagy az álmaik titkos tudását meg elfeledték. Nem élnek a tudással, amelyet pedig a szellem mindegyikükben elrejtett. Nem is tudnak róla. Így hát vakon botladoznak a semmi felé az úton – az autópályán, amelyet szélesre és imára építettek maguknak, hogy gyorsabban száguldhassanak rajta a nagy üres lyukhoz, amely az út végén vár rájuk, hogy elnyelje őket. Sebesen járható, kényelmes ez a pálya, de én tudom, hová vezet. Láttam. Révületömben jártam ott, és beleborzongok, ha eszembe jut. 
Azt hiszem, sámánnak lenni mindenekelőtt bizonyos tudati állapotot jelent. A sámán attól sámán, ahogyan látja és ahogyan megérti a világot, és ahogyan ráérez, mi is ez az egész. Hogy én wícsásá wákhá vagyok-e? Azt hiszem, igen. Mi más lehetnék ,vagy mi más akarnék lenni? Ahogyan itt látsz magad előtt a pecsétes, kifakult ingben, a csámpásra taposott sarkú cowboycsizmában, a sípoló hallókészülékkel a fülemben, látod a bűzlő budit a széllelbélelt viskóval, amit otthonomnak nevezek – hát mindez így együtt nem nagyon illik bele a fehérek szentember-fogalmába. Láthattál részegen, láthattál nyavalyásan. Hallhattál káromkodni, disznó vicceket mesélni. Tudod, hogy sem jobb, sem bölcsebb nem vagyok senkinél. De voltam fönn a hegytetőn, megszereztem az én látomásomat, és megkaptam az én erőmet;és csupán ez az, ami számít. A látomás soha többé el nem hagy. Sem a börtönben, sem amikor holmi kifőzde hirdetéseként muris jeleket pingálok, sem a kocsmában, de még akkor sem, amikor nővel vagyok, sőt akkor nem hagy el csak igazán.

            Sámán vagyok, mert megálmodtam, hogy azzá kell lennem. Mert parancsot kaptam rá, mert az öreg szentemberek – Mellkas, Mennydörgéssólyom, Chips, Good Lance, vagyis Jó Lándzsa – segítettek, hogy azzá legyek. Semmit sem tehetek, de nem is akarok tenni a sámánságom érdekében vagy ellene. Ha megbetegednél, akár egyetlen pohár tiszta vízzel meggyógyíthatnálak a látomásom erejével. Lehet, hogy nem minden esetben, de éppen elégszer. Wícsásá wákhá akarok lenni, olyan ember, aki sajátjaként érzi mások bánatát. Akárhol hal meg valaki, én szerencsétlenebbnek érzem magam. Az éjjel az autópályán életét vesztette egy fiatal nő és a gyermeke. Mélyen megrázott a haláluk. Alkonyatkor szólok a Nagy Szellemhez az érdekükben. Megtömöm a pipámat, és felajánlom az ő nevükben. Mindig azt teszem. Akár hiszed, akár nem, amikor Robert Kennedyt – röviddel azután, hogy eljött ide hozzánk, indiánokhoz, hogy belünk beszélgessen – megölték, visszavonultam az izzasztókunyhómba, és áldozatot mutattam be érte. El tudsz képzelni egy fehér embert, amint éppen Fékevesztett Lóért imádkozik? Én már minden fokozaton – a füves gyógyításon, a júwípi-n, a pejoton – túljutottam. Egyszerűen fogtam a pipámat, és mindezen felülemelkedtem.  158.



Az emberből azért lesz bézsúdá wícsásá, sámán és javasember, mert egy álom erre utasította. Egyetlen ember persze nem álmodhat mindenfajta gyógyításról. Olyan betegségekkel foglalkozhatsz, amelyekről tudod, hogy gyógyításukhoz megvan benned az erő. Ezt a tudást nem lehet örökölni. Meg kell dolgozni érte, böjtölni, azon lenni, hogy az ember megkaphassa az álmot, de ez nem feltétlenül következik be. Igaz, hogy vannak családok, melyekből jó sámánok egész sora származik, és jó, ha az ember rokonai között akad egy szentember, aki tanítja és megkísérli neki átadni az erejét. Előfordul, hogy sikerrel jár, bár nem mindig. A sámán nem ló. Nem lehet tenyészteni. Ajándékozhatsz a fiadnak egy autót, és vezetni is megtaníthatod, de ha a kocsi tankjában nincs benzin, sem a tanításból, se a kocsiból semmi haszna nem lesz. Az erő néha átugrik egy nemzedéket, és valamelyik unokában bukkan fel újra



… Akinek szerencséje van, talál egy szentembert, aki átadja az erejét neki. Hamarosan számomra is itt lesz az ideje keresni egy fiatalembert, akinek átadhatom az erőmet. Ha feltűnik, rá fogok ismerni.  Megérzem majd: ő az! Ez az erő olyasszerű, mint az egyenáram meg a váltakozó áram. A fehér papok egyenáramszerűen élik hivatásukat. Összeszednek minden tudást, amire képesek, a tudás halad előre a maga útján, aztán szertefoszlik. Soha nem tér vissza. Nálam a helyzet olyan, mint a váltakozó áram. Lehet, hogy a vezetéket elvágják, az áram mégis visszatér, vég nélküli körmozgásban. Ügyelnem kell a többi sámánhoz kapcsolódó vezetékemre, nehogy áramszünet keletkezzen. És ügyelnem kell arra is, hogy legyen utódom.

            Mint már mondottam, a leggyakrabban révülés után lesz valakiből sámán. Látomása kizárólag az övé; soha senkié sem lehet pontosan ugyanolyan. Lesz benne egy bizonyos valami, ami csakis neki szól – az ő különleges titka. Ugyanakkor álmát részben megosztja más sámánokkal – egy közös látomás köti mindnyájukat össze, amely a közös vérből, magából a prériből fakad. Azáltal, hogy sámán, az ember ugyanolyan erősen kötődik a népéhez, mint amilyen erősen a júwípi-nál használt nyersbőr szíjak fogva tartják.

            Tisztelem a mások vallásait, de nem szívesen látom, ahogyan savukat-borsukat vesztik, és valami egészen mássá válnak. Jézusból egy kis szöszit csináltatok. Fütyülök az efféle kimosdatott, bekölnizett, dezodorált Krisztusra. Mit szólnál hozzá, ha varkocsba fonnám Jézus haját és tollat tűznék bele? Nem azt mondanád-e, ez az indián teljesen bedilizett? Jézus zsidó volt. Nem holmi sárga hajú angolszász. Biztos vagyok benne. A környékbeli fehér farmerok nem engednék meg, hogy a lányukkal lófráljon, és ugyancsak nem szívesen látnák, ha valamelyik kocsmájukba betérne egy italra. Az ő vallása a sivatagból származik, ahol élt, az ő hegyeiből, az ő világában élő állatoktól, növényektől. Ti valamiféle puhány angolszász üzletembert próbáltatok csinálni belőle, lobogó sörényű, habfehér hálóinges szépfiút, és ez az, amiért most már nem tudtok mit kezdeni vele. Szerintem Jézus jó sámán volt. Aszerint, ami a Bibliában olvasható, biztosan rendelkezett az erővel, érintése gyógyított. És hippi is volt. Híbi – ez a mi nyelvünkön annyit jelent: „Itt van, itt vagyunk”, valami ilyesfélét. Ezért én egyáltalán nem bánom, ha idejön hozzám egy hosszú hajú, gyöngyözött fejszalagot viselő fehér ember, aki szeretné megismerni a mi indián vallásunkat, sőt együtt imádkozik velünk. Azt azonban nem tűrném, hogy megpróbálja megváltoztatni a hiedelmeinket, hozzáigazítani az ő fajtájának kultúrájához, haladásához, civilizációjához meg minden. Ha ezt tenné, felháborodnék. A mi hitünket nem emelhetitek ki egyszerűen a Badlandsből, a prériről, és nem telepíthetitek át valamelyik gyárotokba vagy hivatalotokba.

            Az egyik sziú rezervátumunkban építettek egy hatalmas katolikus templomot. Óriási tipit formáz. Az oltár fölött a kereszttel együtt roppant nagy békepipa csüng. Azt próbálja velünk elhitetni, hogy Jézus júwípi volt. Azt mondja: Gyertek mind, ti pejotisták, sámánok, héjóká-k és szarvasálmodók, gyertek mind, ti indiánok, imádkozzunk együtt. Olyan ez, mint egy bambalécseja, vagy mint egy pejotszertartás; nincs közöttük semmi különbség. Én ezt nem szeretem, és rajtam kívül még sokan mások sem szeretik. Tisztességtelen dolog. Mert igenis van különbség, és mindig lesz is, amíg csak egyetlen élő indián marad. A mi hitünk mélyen gyökerezik a földünkben, függetlenül attól, hogy mit tettek vele, bármennyit is borítottak be belőle aszfalttal, betonnal. És ha a sok betont akár csak egy-két vére gondozás nélkül hagyjátok, a növények, a mi indián füveink megrepesztik a betont és kibújnak alóla.

 A jó sámánt a tetteiről és az életmódjáról ismerni meg. Szikár a teste? Szerény kunyhóban lakik? Hidegen hagyja a pénz? Szerető, hűséges felesége, vidám gyermekei vannak? Az ilyen ember jó sámán, akármilyen módszereket alkalmaz. Jó jel az is, ha valaki nem akarja elhitetni, hogy mindenféle betegséget meg tud gyógyítani. Ha azt mondja a betegnek:  - A te betegségedre az én gyógyszereim nem jók, de elküldelek valakihez, akinél megtalálod azt a füvet, amire szükséged van. – Ha így szólnak hozzád, tudhatod, hogy jó emberrel beszélsz. 169

            A sámánnak a föld fiának kell lennie, úgy kell olvasnia a természetben, mint a fehér embereknek a könyvekben. Ki kell ismernie magát az élelmiszerek között és a diéták terén, hogy tudja, mit szabad egy betegnek enni adni. Bizonyos ételek súlyosbíthatják a beteg ember állapotát. A legjobb a régi idők indián étrendje – nyers vese, nyers máj, waszná, esetleg egy teljes bölénytehén-embrió. A rezervátum olyan, mint holmi madárkalitka, és arra kényszerítenek bennünket, hogy madáreledelen éljünk. Ez az egyik oka annak, hogy mi indiánok már nem vagyunk egészségesek, mint egykor. 170

            Hadd beszéljek neked néhány olyan növényről is, amelyeket a munkánkhoz használunk. Ezeknek ugyanúgy megvannak a maguk sajátságai, mint minden élőlénynek. Ha például az áújéjábí-t, egyfajta homoki bogyós növényt, a szél felőli oldaláról közelíted meg, keserűnek érzed az ízét, ha viszont az ellentétes oldalról, édesnek fogod találni. Ilyen furcsa növények vannak. Ismerek gyökereket, amelyek, ha megfelelő módon kezeled őket, erős szelet idéznek fel. A zsálya elűzi a gonosz szellemeket; a harmatkásafüvet szeretik a jó szellemek…. 171

            Még egy másik dologról szeretnék beszélni. Jártam New Yorkban, Chicagóban és más nagyvárosokban, gyakran fordultam meg nálatok is, a lakásodban, rengeteg emberrel találkoztam, és mindig nyitva tartottam a szemem. Így aztán értek valamicskét ahhoz, amit ti pszichológiának neveztek. Halottam a csoportterápiáról, ismerkedési találkozókról, és rájöttem, hogy vannak fehér emberek, akik ezt a módját választják annak, hogy úrrá legyenek a nehézségeiken. Meg kell neked mondanom, mi indiánok már jóval előttetek ismertük ezeket a dolgokat. Emberemlékezetnél régebbi idők óta sok sziú szertartás mindig valamiféle indián módra tartott „csoportterápiával” végződött – a körben ülők mindegyike sorban szót kapott, elmondta, mi foglalkoztatja, milyen gondjai vannak. És a héjóká-nak, a mennydörgésálmodónak és szent bohócnak mindig nyilvánosan kell eljátszania az álmait, bármilyen kínos legyen is a dolog. Mindez azonban legalább óránkint harmincöt dolcsijába kerül.

            Azt hiszem, az indián pszichológiának egyik bölcs vonása az is, hogy a sámánnak nem kell a szertartásokhoz látványosan kiöltöznie, harci tollas fejdíszt hordania. Láttad, hogyan imádkozom, esketek, vagy végzek más szertartást az ócska trikómban és a pecsétes nadrágomban. Ez nem véletlen. Az ember alázattal fogadja a szellemek jelenlétét, de az emberek előtt nem alázkodik meg. Azt jelenti, hogy a sámán, amikor hivatását gyakorolja, hatoljon le a dolgok puszta lényegéig. Nem a göngyöleg, a burkolat számít, hanem az, ami belül van, a ruhád és bőröd alatt.

            Ahogy öregszem, egyre kevesebbet foglalkozom gyógyítással és szertartásokkal, és egyre többet gondolkodom. Egyik fokozatról a másikra lépkedek, mindig egy kicsivel magasabbra, miközben imádkozom a hajtóerőért, amivel feljebb juthatok.

            Nem meséltem el neked mindent a gyógyító növényekről és szent embereink dolgairól. Meg kell értened, hogy vannak bizonyos dolgok, amelyekről nem beszél az ember, amelyeknek rejtve kell maradniuk. Ha minden elmondanánk, feltéve, hogy létezne olyan ember, aki minderről be tudna számolni, semmi misztérium nem maradna, és az nagyon rossz volna. Az ember nem élhet misztérium nélkül. Nagy szükség van rá. 174



… A sámán most olyan, mint egy halott. Nem létezik többé. Mi sohasem temetkeztünk koporsóba; a halottainkat, akárcsak most a sámánt, takaróba csavartuk. Aztán felraktuk egy állványra, kitéve a szélnek és az esőnek, míg csak a természet el nem emésztette őket. Miközben a csillagos takarójába burkolt sámán itt fekszik a földön, a szelleme innen sok száz mérföldre, távol járhat, őseinkkel beszélgethet. A sámán megszűnt létezni. Rajtunk múlik, hogy visszahozzuk-e. A feladatra nagyon erősen összpontosítani kell a figyelmünket, segíteni kell wácséícs icsíjá által – magunkban fohászkodva kell imádkoznunk érte.

            Most elfújjuk a petróleumlámpát. A tökéletes sötétség segíti a koncentrálást. A sámánnak is és minden jelenlévőnek pontosan a megfelelő módon kell használnia az erejét. Máskülönben a jelenleg védtelenül kiszolgáltatott sámán az életével fizethet. Villám sújthatja halálra. Most megérkeznek a szellemek. Ők megérinthetik az embert, de az ember nem nyúlhat hozzájuk. Készen állunk, kezdődhet a dobszó, az ének, az imádság… 195.



…Végül körbejár egy fiú, az óramutató járása szerint, az egyik kezében merőkanál, a másikkal a vödröt hozza, a vödörben pedig tiszta, hideg víz van, a szent folyadék, ami nélkül nincs élet. Reménykedjünk benne, hogy akad még tiszta víz akkor is, amikorra a mai fiúk öregemberek lesznek. A vízosztó fiú szinte gyerek még. Azért bízzuk rá ezt a fontos feladatot, hogy férfinak érezze magát, hogy megmutassuk neki, hisszük, hogy ami most történik, nagy dolog – itt most ő a kapocs a következő nemzedékhez, általa adjuk át ősi hitünket azoknak, akik utánunk jönnek majd. A folyamatosság tudata nélkül az életnek nem volna értelme. 197


Táncolnak, A Napba nézve



Tágra nyílt szemmel meredsz a napba, a vakító sugarak beégnek a koponyádba, elviselhetetlen fénnyel árasztják el… Fújod a fogad közé szorított, sasszárnycsontból készült sípot, míg fülsiketítő vijjogása a világ egyetlen hangjává válik…

            Táncolsz, táncolsz, táncolsz reggeltől estig, étel-ital nélkül, míg úgy érzed, nincs tovább, ájultan roskadsz össze… Húzod, feszíted a nyersbőr szíjat, amelyet mélyen a bőröd alatt, a húsodon át fúródó fapecekhez erősítettek, míg csak a bőröd feszül, feszül, hogy aztán kettépattanjon, s te vértől patakzó mellel végre kiszabadulj… Ezt kell néhányunknak kibírnia a naptánc során.

            Nagyon sokan nem értik, miért tesszük. Azt mondják, a naptánc barbár, kegyetlen, véres babona. Az én nézetem szerint az ember egyetlen tulajdona a teste. Amikor mi indiánok a húsunkból, a testünkből adunk, az egyetlen dolgot adjuk, ami valóban a mienk.

            Ha Wákhá Tágának lovat, dohánykötegeket, a szegények számára ennivalót ajánlunk fel, tulajdonképpen olyasmivel ajándékozzuk meg, ami már úgyis az övé. Mindent, ami csak létezik a természetben, a Nagy Szellem teremtett, mindez az Ő része. Csak a saját húsunk az igazi áldozat – csak ezáltal adunk Neki igazán magunkból. Szabad-e hát kevesebbet nyújtanunk?

            Ötven hosszú éven át börtönbe zártak bennünket a naptáncunkért, azt mondták, bűn, úgy hívták: „indián vétség”. A vallásszabadság nem minden esetben vonatkozik ránk, indiánokra is.

            A naptánc a legősibb, legünnepélyesebb szertartásunk, „minden szertartások nagyatyja”, ahogyan apám mondogatta. Olyan régi szokás, hogy eredete a múlt ködébe vész. Olya régi korokból ered, amikor népünk még nem ismerte a fegyvereket, a lovat, az acélt – amikor a világon még nem létezett más, csak mi és az állatok, a föld, a fű és az égbolt.

            Manapság tudós emberek napfoltokat tanulmányoznak hatalmas teleszkópokkal, és emberkéz alkotta apró csillagaitok úgy rohangálnak a Föld körül, mintha folyton attól rettegnének, hogy lekésnek valamit. Még a Holdon is leszálltatok, ott hagyva néhány vizelettel teli nejlonzacskót, meg rágógumi papírt. Én mégis azt hiszem, azok az indiánok azokban a rég elfeledett időkben sokkal jobban ismerték a napot és a holdat, és sokkal közelebb voltak hozzájuk … 198



A különbség a fehér emberek és köztünk a következő: ti azzal a feltétellel hisztek a szenvedés megváltó erejében, hogy a kínokat valaki más szenvedte el, valahol messze távol, kétezer évvel ezelőtt. Mi abban hiszünk, hogy mindannyiunk előtt nyitva áll a lehetőség, hogy segítsünk egymáson, akár testünk sanyargatása által. Számunkra a fájdalom nem „elvont”, hanem nagyon is valóságos. Mi ezt a terhet nem hárítjuk az istenünkre, és semmi esetre sem akarjuk elszalasztani a lehetőséget, hogy szemtől szembe kerüljünk a szellemerővel. Éppen ilyenkor, a hegytetőn böjtölve vagy húsunkat a naptáncban szaggatva, éljük át azt a villámcsapásszerű belső látást, kerülünk a legközelebb a Nagy Szellem tudatához. A belső látás élményét nem adják olcsón, és nekünk sem angyalokra, sem szentekre nincsen szükségünk, hogy az ő közbenjárásukkal, másodkézből jussunk hozzá. 208


Nálunk sziúknál nem létezik a nálatok sokat emlegetett nemzedéki szakadék. Mi hiszünk benne, hogy a fiatalokat nekünk kell segítenünk abban, hogy átvegyék a helyünket, mert ez a természet parancsa. Szívesen megosztjuk az erőt a fiatalokkal, és talán ez az oka, hogy népünk szereti és tiszteli az öregeket, hogy a különböző generációk könnyen szót értenek egymással. 210



Vannak köztünk régi vágású vének, akik a mellükön éktelenkedő, mély forradásokat mutatva, fitymálják a mai táncosokat.

            - Nem is az izmok alá akasztják be – mondják -, csak a húsukba. – És: - A fiatalok elpuhultak.  – Felpanaszolják azt is, hogy ma már senki sem akarja felhúzatni magát, nem akarnak függeni, és arra sem vállalkozik többé senki, hogy nyolc bölénykoponyát vonszoljon maga után, amelyek csíkokban szaggatják le a hús a lapockájáról.

            Nemigen tudom, honnan a csudából szerezhetne valaki nyolc bölénykoponyát manapság, ami pedig az izmok kiszaggatását illeti… Ezeknek a táncosoknak itt dolgozniuk kell a megélhetésükért 211


...Először szentemberünket, Ülő Bikát ölték meg. McLaughlin, a kormány Standing Rock-rezervátumbeli ügynöke nagyon jól tudta, hogy Ülő Bika nem tartozik a szellemtánc vezetői közé. A nagy indián felkelésről szállongó mendemondák ellenére azt is tudta, hogy a szellemtánc semmivel sem fenyegette a fehéreket. Az öreg főnök békésen éldegélt a kis gerendaházában. Volt néhány fehér is a barátai között. Szívesen mesélgetett a fehér kisgyerekekről, akiknek cukorkákat adott, amikor New Yorkban járt Buffalo Bill cirkuszának tagjaként. Ilyenkor mindig azt mondta, a gyerekek mindenütt egyformák, akár fehérek, akár vörös bőrűek, és hogy ha az emberek megőriznék gyermeki gondolkodásmódjukat, soha semmi bajuk nem lenne a fehéreknek és a rézbőrűeknek egymással. Hozzátette azt is: - Szívesen veszem, ha a fehér ember mellettem van, csak azt nem tűröm, hogy fölém kerüljön. – De mindaddig, amíg Ülő Bika életben van, az emberek rá jobban hallgatnak, mint a kormány ügynökére, aki „civilizálni” akarja őket, fehér emberré akarja őket változtatni. Ülő Bika tehát útban volt, meg kellett halnia.

            Vagy harminc indián rendőr vette körül a kis gerendaházat, amelyben az öregember lakott. Az öreg békésen el is indult volna velük, de meghallotta, hogy a tömegben valaki énekelni kezd: - Ülő Bika, te egykor harcos voltál, mit fogsz most tenni?  – Ekkor Ülő Bika szétlökte a rendőröket, akik meg akarták bilincselni, és azt mondta: – Nem megyek veletek. – És ezzel kitört a verekedés a rendőrök és Ülő Bika hívei között. Régi mondás, hogy ha valaki valódi harcot akar látni, nézze csak meg, milyen az, amikor a sziúk sziúk ellen küzdenek. Ehhez képest minden csata csak afféle csetepaté. Mire a küzdelem véget ért, tizenötnél több halott hevert a hóban, köztük az öreg főnök is. Ülő Bika lova, amit Buffalo Billtől a cirkusz parádés lovai közül kapott ajándékként, alighogy a fegyverek ropogni kezdtek, táncba fogott. Azt hitte, megint a cirkuszban van, a Vadnyugati Látványosságok műsorában lép fel. Csakhogy ez sajnos nem látszatösszecsapás volt. 232



Én megpróbálom feleleveníteni a szellemtáncot, de újszerűen értelmezem. Úgy gondolom, annak idején félreértették a jelentését, de most, nyolcvan évvel később hiszem, hogy egyre többen értik meg, mire gondoltunk, amikor új földért imádkoztunk, és hogy most már nemcsak az indiánok, hanem minden ember „veszélyeztetett fajtá” –vá vált. Ezért hadd segítsenek nektek az indiánok új földet találni, olyat, ahol nincs környezetszennyezés és háború. Göngyöljük fel a világot. Legfőbb ideje. 236

Héjóká / Heyoka / Heyókȟa


....Manapság olyan korban élünk, amikor ez a szégyenérzet már megszűnt. Bárhova nézel, bármelyik moziba beülsz, meztelenkedést látsz; az ember szinte mindent megtehet. Így aztán most már nem is álmodjuk azt, hogy pucérak vagyunk, hiszen ebben többé nincs semmi szörnyűséges. Tréfálok, persze, de ha én ma héjóká-álmot látnék, amit aztán el kell játszanom mások előtt, a mennydörgéslény olyan valamit mutatna benne, amit szégyellnék reprodukálni. Olyan valamit, amit nyilvánosság előtt szégyellnék megtenni, szégyellném bevallani. Valami olyat, ami ellenkezést keltene bennem, ami miatt nem akarnám elvégezni a rám bízott feladatot. És az önmagammal vívott harc gyötörne meg. Reggel ugyanis, alighogy az álomból felserkentem, máris hallanám a morajt a föld alól, félelmetes halk mennydörgést pont a talpam alatt. És tudnám, hogy mielőtt még a nap véget érne, ha addig nem teljesíteném az álom újraeljátszását, a dörgés föltör és szétzúz. Rettegnék, a pincébe bújnék, zokognék, segítségért könyörögnék, csakhogy addig nincs segítség, amíg meg nem teszem, amit elvárnak tőlem. Csak a tett árán szabadulhatok. Miközben megteszem, talán valamennyi erő is száll belém, de a legtöbben azonnal el is felejtik majd. 243



… Tőlük származnak a közösségi táncaink – a fűtánc, az omaha-tánc, a jóhangulat-táncok. Ezek formálódtak át a modern táncainkká, amelyeket ma jókedvünkben táncolunk, de mind-mind a hitvilágunkból ered. Táncolni vagy imádkozni – egy és ugyanaz. Még a pow-wow-inkon, táncmulatságainkon is, ahol mindenki nagyokat hahotázik és ugratja egymást, még ott is az az első, hogy bemutatjuk a héjóká-kat, és tiszteletünket fejezzük ki nekik. Az ilyen pow-wow-kat összekötjük az ajándékosztó szertartással, amellyel halottaink emlékének áldozunk, a gyászolókat vigasztaljuk, egymást segítjük. Sokkal többről van szó, mint csupán holmi ugrabugrálásról. 245

 
            Ezután a többi héjóká veti rá magát a kondérra, karjukkal belekotornak, és kiszedik a húsdarabokat. Azzal, hogy a lé tűzforró, mit sem törődnek. A húst a szegények és a betegek kapják. Álmaikból tudták meg, kinek kell adniuk. A kutyahús nagyszerű orvosság, százszor többet ér, mint a ti piruláitok és antibiotikumaitok vagy miafenéitek, mert ott helyben, a szertartás alatt meggyógyít minden betegséget. Ez minden évben megtörténik, magam is sokszor voltam szemtanúja.

            Miért nem forrázza le a lé a héjóká-t? Oda lehet menni hozzá, meg lehet vizsgálni a kezét, a karját. Még csak egy cseppnyi hólyag sincs rajta. Ki sem vörösödött, mint ahogy az ember keze, ha jó forró vízbe dugta. A leghalványabb rózsaszín elszíneződést sem látni rajta. Van egy különleges növény, jól ismerem, egy szürkés mohafajta, a gyökerét úgy hívják: héjóká tábézsúdá. Ha ezt a gyökeret az ember megrágja és bekeni vele a karját, a legvadabbul bugyborékoló, forró víz sem forrázza le. Ahhoz azonban, hogy a gyökér megvédje az égési sebektől az embernek héjóká-nak kell lennie. Aki nem az, egy pillanatig sem bírná ki. Oda lenne a karja. 246



# Egy Indián bölcs asszony, amikor a hegyekben  utazgatott, egy folyóban talált egy Különösen értékes követ. Másnap találkozott egy másik utazóval, aki éhes volt, így hát a bölcs Indián asszony Kinyitotta a csomagját, és megosztotta ennivalóját a vándorral. Az éhes utas meglátta a drágakövet az Indián asszonynál, és kérte őt, hogy adja neki. A nő habozás nélkül neki adta a követ. A vándor örvendezve jó szerencséjén tovább állt, Hiszen tudta: a drágakő olyan értékes, hogy élete hátralévő részében nem kell többé szükséget szenvednie.
        Ám néhány nappal később a vándor visszatért az Indián asszonyhoz, és visszaadta neki a követ. Gondolkoztam ... - Szólalt meg. "Jól tudom milyen értékes ez a kő, de visszaadom abban a reményben, hogy adhatsz nekem valamit, ami még értékesebb. Add nekem azt a valamit belőled, ami képessé tett arra, hogy nekem add a követ. #

Életszentség, Pipa, Boldog/Bölény Asszony



A pipának ez a szentsége az oka annak, hogy a pipáról az embernek mindig legeslegutoljára kell szólnia, amikor már minden egyebet elmondott. Van azonban egy másik ok is, amiért ilyen sokáig halasztottam, hogy a pipáról beszéljek. Félek beszélni róla. Ha egy indián megkísérli, hogy a pipáról beszéljen, hamar belezavarodhat. Agyunk nem képes rá, hogy tökéletesen, teljes egészében megértse. Annyira szent ügy ez, hogy visszarettenünk tőle, nem akarok mindent elmondani, amit a pipáról tudok. Akármilyen vén vagyok, akármennyire töprengtem is rajta, akármennyire tanultam, sohasem érzem egészen azt, hogy kész lennék a pipáról beszélni. Néha látomásom van arról, hogy írunk egy könyvet csak és kizárólag a pipáról, hiszen a pipa révén minden indián bölcsesség megismerhető. De – ahogyan már mondtam – nagysága félelemmel tölt el, nyomaszt.

            Nagyatyáinktól tudjuk, hogyan került a szent pipa törzseinkhez. Egyszer egy nyáridőben, megszámlálhatatlan emberöltővel ezelőtt, népünk különböző csoportjai szokott éves találkozójukra gyűltek össze. A vidék gyönyörű volt, mindenfelé magas fű és virágok borították, de az emberek éhesek voltak. Sokkal-sokkal előtt történt mindez, hogysem fegyverünk vagy lovaink lettek volna, és a vadászok élete nehéz és bonyolult volt. Az egyik sziú törzs – az itázípkhó, az „íj nélküliek” törzse – már napok óta nem evett egy falat húst sem. Kiküldtek hát két vadászt, hogy bölények után cserkésszenek.

            A két ember sokáig járt vad után, de egyetlenegyet sem találtak. Végül egy hegytetőre értek, ahonnan messze elláttak, és megpillantottak valamit, ami feléjük tartott. Először azt hitték, bölény, de amikor közelebb jött, kiderült, hogy egy szép fiatal nő, a legszebb, akit valaha láttak. Finoman megmunkált, hófehér szarvasbőr ruhát viselt, olyan csodálatos volt a ruha díszítése, hogy nem lehetett emberi kéz műve. Haja lazán omlott a vállára, kivéve baloldalt, ahol bölényszőrrel fogott össze egy tincset. A hátán batyut vitt, kezében zsályalevél legyező.

            A csodálatos asszony így szólt a két vadászhoz: – Ne féljetek. A bölények nemzetségétől jövök, üzenetet hoztam a népeteknek, még pedig örömhírt. – Ahogyan ott rátekintett az asszonyra, az idősebbik vadász ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy magáévá tegye. Feléje nyújtotta a kezét, meg akarta érinteni, csakhogy az asszony lílá wákhá, az embernél magasabb rendű lény volt, aki nem azért jött, hogy egy férfi kéjes vágyait betöltse. Néha úgy mesélik, hogy amint a vadász kinyújtotta a kezét, hirtelen egy felhő ereszkedett rá és beburkolta. Amikor a felhő eloszlott, a férfiból mindössze egy halom szikkadt csont maradt. A történet nemcsak ebben az egyetlen formában maradt fenn, és nekem sem egészen így mondták a szellemek. Ha eljön az ideje, és úgy érzem majd, hogy képes vagyok rá, többet is mondok erről. Egy azonban bizonyos – azt az embert a vágy ölte meg, mint előtte és után is annyi mást. Ha ez a föld valaha elpusztul, annak az oka a kéjvágy lesz, az élvhajhászás, az, hogy mindenki csak a maga kielégülését keresi, a mohóság, amivel a zöld békabőrt hajszolják azok az emberek, akiknek csak a saját személyük a fontos, akik mit sem törődnek a ások elképzeléseivel.

            Így hát csak egyetlen, fiatal vadássz maradt, és Fehér Bölény Asszony azt mondta neki, térjen vissza a népéhez, szólítsa fel őket, hogy készüljenek az ő fogadására. Elmagyarázta, mit kíván tőlük. Állítsanak egy nagy tipit és benne egy ówágá wákhá-t, egy megszentelt földoltárt. Azt is kérte, hogy a tipiben legyen egy bölénykoponya, és három botból készítsenek egy kis állványt.

            A fiatalember visszatért a népéhez, és elmesélte, mi történt vele és a társával. Elmondta nekik, hogy másnap reggel egy szent asszony jön hozzájuk látogatóba, aki a bölények nemzetségétől hoz üzenetet. Azt is elmondta, mit kíván tőlük az asszony, és mindent meg is tettek, úgy, ahogy azt az asszony kívánta.

            Másnap a kikiáltó mindenkit a szent tipi köré hívott, és a kelő nap sugarainál meg is látták a Fehér Bölény Asszonyt, aki szentként közeledett feléjük. A kezében a zsályalegyező helyett most a szent pipát tartotta. Szárát a jobb, fejét a bal kezével fogta, így tartjuk a pipát mind a mai napig.

            A Fehér Bölény Asszony belépett a tipibe, ahol a törzs vénei várták. Így köszöntötték: – Nővérünk, boldogak vagyunk, hogy eljöttél. Húsunk már egy ideje nincsen, nem tudunk néked mást kínálni, csupáncsak vizet. – Wácsághá – harmatkásafű – csomót merítettek egy bőr vizestömlőbe, és így adták át neki, és a mai napig harmatkásafüvet vagy egy sastollat merítünk vízbe, s azzal hintjük meg azokat, akiket meg akarunk gyógyítani, vagy meg akarunk tisztítani valamelyik szertartásunk során. A legtöbb rítusunk azzal végződik, hogy vizet iszunk, mindez állandóan frissen tartja bennünk a Fehér Bölény Asszony emlékét.
Ő pedig elmagyarázta és megmutatta az embereknek, hogyan használják a pipát. Megtöltötte vörös fűzfakéregdohánnyal. Aztán a nap és az óramutató járásának megfelelően körbejárta az oltárt. Ez a végtelen kört jelképezte, a férfi útját fiatal éveitől hajlott koráig, a tudatlanságtól a tudásig. Az életet. Ezért, ha ma tartunk egy szertartást, mielőtt meggyújtanánk a pipát, mi is ugyanígy körbejárunk. A Fehér Bölény Asszony ezután egy darabka száraz bölényganajt dugott a tűzbe, hogy meggyújtsa vele a pipát. Számos generáción át ez volt a pipa meggyújtásának egyedül helyes módja, de mostanság már legtöbbször gyufát kell használnunk hozzá.
             A Fehér Bölény Asszony most azt mutatta meg az embereknek, hogyan kell a pipával imádkozni. Felemelte az égre, leengedte a föld felé, sorban a négy irány felé mutatott vele, ahonnan a szelek fújnak. A pipának ezt az emelgetését úgy hívjuk: búbáglúzá. – Úgy fogtok majd élni a szent pipával, mint megelevenedett imádsággal – mondta a Fehér Bölény Asszony az embereknek –, lábatok földnagyanyánkon nyugszik, a pipa szára fölnyúlik, egészen az égbe, nagyatyánkhoz, testeken át összekapcsolódik a Szent Lenti a Szent Föntivel. Wákhá Tágá mosolyog ránk, mert immáron egyek vagyunk, a föld, az ég, minden, ami él, és az íkcsá wícsásá – az emberi lények. Most egyetlen hatalmas családot alkotunk. A pipa egyesít bennünket. Békét teremt. Van valahol egy vérrel teli medence, a ti népetek onnan ered. Meglátjátok majd: a vér kővé vált, s a kő vörös. Szent helyről származik, s az a hely minden népé, ott még a legádázabb ellenségekből is barát, rokon lesz. – Valószínűleg ettől az időtől kezdve él az a szokás, hogy a sziúk minden fontos szertartásukat ezekkel a szavakkal fejezik be: mídágújé ójáz í – minden rokonom –, a növények, az állatok, az emberek mind-mind egyetlen, hatalmas család tagjai.

            A Fehér Bölény Asszony ezután a törzs asszonyaihoz és lányaihoz fordult. Azt mondta nekik, hogy az ő kezük munkája és méhük gyümölcse élteti a törzset. – Földanyánktól származtok – mondta. – A feladat, amely nektek jutott osztályrészül, semmivel sem csekélyebb, mint a harcosoké és a vadászoké. – Ezért a szent pipa olyan valami is, ami a férfiakat és a nőket a szeretet körébe fogja. A pipa az egyetlen olyan szent tárgy, amelynek mind a férfiak, mind a nők részt vesznek az elkészítésében, a férfiak a pipafejet és a pipaszárat alakítják ki, a nők pedig minden művészetüket beleadva tarajossültüske-hímzéssel díszítik. Az indián esküvőn a férfi és a menyasszony együtt fogják a pipát, és a vörös kendő, mellyel kezüket beburkolják, egész életükre összeköti őket.

A Fehér Bölény Asszony végül a gyermekekhez beszélt, mert a gyermekek többet megértenek, mint amennyit koruk szerint feltételeznének róluk, és az indián gyermekeknek joguk van hozzá, hogy ugyanazzal a tisztelettel kezeljék őket, mint a felnőtteket. Elmagyarázta a kicsiknek, hogy mindaz, amit a felnőtt férfiak és nők tesznek értük, a gyerekekért történik. Hogy a gyermekek a nemzet legnagyobb kincse, hogy ők jelentik a következő nemzedékeket, a nép jövőjét, a véget soha nem érő kört. – Soha ne feledjétek ezt, s ha felnőttök, adjátok tovább a ti gyermekeiteknek – intette őket.

            Mindezt elmondván, a Fehér Bölény Asszony beburkolta a pipát a batyuba, melyet a hátán hozott, és a köteget átadta az íj nélküliek legvénebb főnökének, hogy ő őrizze azt. A főnököt néha Standing Hollow Horn, Álló Üreges Szarv néven emlegetik, de úgy is hívják, hogy Buffalo Standing Upward, Ágaskodó Bölény. A Fehér Bölény Asszony a pipán kívül egy kerek, vérvörös követ is adott az embereknek. Hét kör rajza látszott rajta – a lakoták hét tábortüzének vagy annak hét szertartásának a jele, amelyek a pipához tartoznak. Vagyis azok számára, akik a jeleket olvasni tudják, a kő ismét csak az egész világegyetemet jelképezte.

            Miután a Fehér Bölény Asszony mindezt elvégezte, elbúcsúzott az emberektől, és elindult visszafelé, ugyanabban az irányban, amelyből érkezett. Elmentében dalolt: Níjá táíjá máwáni jé”, amit így fordítottak le: „A látható lehelettel járom az utam” Ha a szavakba jobban belegondolunk, mélyebb értelmük van. Először is, níjá táíjá nemcsak lehetetet, lélegzést jelent, hanem azt is, hogy valami eleven, élő, sőt magát az életet is. Azt jelenti, hogy mindaddig, amíg a pipát tiszteljük, élni fogunk, megőrizzük önmagunkat. A „látható lehelet” gondolata a pipa füstjeként értelmezhető, ami népünk lélegzete. De emlékeztet bennünket a bölény leheletére is, amint az a hideg napokon láthatóvá válik. Azt a tényt hangsúlyozza, hogy számunkra a pipa, az ember és a bölény egy és ugyanaz.

            És ott, az emberek szeme láttára, a csodaszép asszony hófehér bölénnyé változott. Ballagott, ballagott a látóhatár felé, míg végül eltűnt az emberek szeme elől. Ezen is el lehet gondolkozni, nem nehéz megérteni. A bölény népünk része volt, húsa és vére bennünket táplált, saját húsunkká, vérünkké vált. Öltözetünket, tipijeinket, mindent, amire az élethez szükségünk volt, a bölény teste adta. Nehéz lett volna megmondani, hol végződik az állat és hol kezdődik az ember. A fehér bölényirhából készült takaró azóta is mindig a legritkább, legnagyobb kincs volt, amit egy törzs a magáénak mondhatott. Az ilyen fehér szőrű bőrért egy-egy törzs mindenét odaadta volna. Amikor a bölények eltűntek, velük együtt eltűntek az egykori, szabad indiánok is. A két Dakota Államban, Wyoming és Montana államokban egyes vidékeken helyet biztosítottak néhány mindent túlélő bölénycsordának. A kormány erdészei felügyelnek és a turisták bámészkodnak rájuk. Ha bölénytestvérünk beszélni tudna, minden bizonnyal így szólna: – Rezervátumba dugtatok, akár az indiánokat. – Ami az életet és a halált illeti, mi és a bölények mindig ugyanabban a sorsban osztoztunk.

            A Fehér Bölény Asszonytól kapott pipa ma is megvan, a törzs legszentebb öröksége. Pdéhícsálá Húhú Csánúbá – Bölényborjú Csont Pipa a neve. Nem olyan, mint a többi pipa…



… Ezért sok sámánunk is sastollat erősít a pipájához. A gyógyító szertartásokhoz a tollat fölülre, a pipaszár végére kötik. Ha valamilyen családi perpatvar rendezése érdekében hívnak össze szertartást, a toll a pipaszár közepén leng. Ha valaki valamilyen tudásra szomjas, a tollat oda erősítik, ahol a pipa feje és a szára találkozik. A pipa fejének alakja körülbelül ilyen:

fordított T-re emlékeztet. Ez azonban csak olyan ember pipájára jellemző, aki apaként már családot alapított. A nőtlen fiatalember pipája sima L alakú, a külön orrtoldalék hiányzik róla.

Nálunk semmilyen fontos esemény, legyen az akár jó, akár rossz, nem történhet meg a pipa nélkül. Ha egy ember haragjában vagy csak véletlenül megöli egy törzsi testvérét, ezzel megszakad a szent kör, és az egész nép sebet kap. A gyilkos, ahányszor csak inni akar, a víztükörben megpillantja áldozata arcvonásait. A vérontást csak egy feloldó szertartás feledheti, ahol a szent pipa hozhat megnyugvást az emberek lelkébe, békítheti meg az érintett családokat.


      …A pipaszívásnak előírásos módon kell történnie, mindenkinek a megfelelő helyen kell ülnie, körben, a pipát a szentesített módon adják tovább, s a fényből visszakerül a sötétbe, mert a pipa nekünk oltár, míg a fehérek templomában minden ember csak úgy önmagában helyezkedik el, ötletszerűen, mint valaki kávéházban… 258

# Egy Indián bölcs asszony, amikor a hegyekben  utazgatott, egy folyóban talált egy Különösen értékes követ. Másnap találkozott egy másik utazóval, aki éhes volt, így hát a bölcs Indián asszony Kinyitotta a csomagját, és megosztotta ennivalóját a vándorral. Az éhes utas meglátta a drágakövet az Indián asszonynál, és kérte őt, hogy adja neki. A nő habozás nélkül neki adta a követ. A vándor örvendezve jó szerencséjén tovább állt, Hiszen tudta: a drágakő olyan értékes, hogy élete hátralévő részében nem kell többé szükséget szenvednie.
        Ám néhány nappal később a vándor visszatért az Indián asszonyhoz, és visszaadta neki a követ. Gondolkoztam ... - Szólalt meg. "Jól tudom milyen értékes ez a kő, de visszaadom abban a reményben, hogy adhatsz nekem valamit, ami még értékesebb. Add nekem azt a valamit belőled, ami képessé tett arra, hogy nekem add a követ. #

...Tartottam a kezemben a pipákat. Fejük hús volt a húsomból. Szárukban ott rejlett összes nemzedékünk. Éreztem, hogy a vér belőlem a pipába áramlik, éreztem, ahogyan ereimbe visszatér belőle, éreztem, ahogyan a tudatomban kering, mint a szellemek szokták. Éreztem, hogy a két pipa megelevenedik, megmozdul a kezemben. Éreztem, hogyan áramlik valamilyen erő a pipákból a testembe, utolsó porcikámig kitöltve. Könnyek peregtek az arcomon. És a tudatomban felvillant a sejtés, mit is jelent a pipa. A Bölényborjú Pipa megismertetett önmagammal, megismertette velem a világot, amely körülvesz. Kigyógyította szívemet a vakságából, megláttam egy másik világot, a zöld békabőr hétköznapi világa fölöttit. Rádöbbentem, hogy a pipa – ez a darabka kő és fa – az én templomom, s hogy ameddig ezt a magaménak mondhatom, soha semmi másra nem lesz szükségem. Tudtam, hogy a pipa a természet minden erőit egyesíti magában, hogy magába foglal engem is. Tudtam, hogy miközben a pipát szívom, én vagyok minden dolgok középpontja, átadom magam a Nagy Szellemnek, és hogy bármelyik indián, aki a pipájával imádkozik, előbb vagy utóbb ugyanezt átéli, ugyanazt érzi majd. Tudtam, hogy amikor kifújom a füstöt, hogy szállhasson, föl, az égre, magamból is kiszabadítok valamit, ami szabad akar lenni, és ezzel a föld minden egyes növényét és állatát megörvendeztetem. Mindezt csupán a szívemmel és a véremmel érthettem meg, gondolom úgy, ahogyan az állat érti meg a dolgokat, nem pedig az értelmemmel, és ezen hosszú-hosszú éveken át töprengtem. Még mostanában is, pedig milyen sok idő telt el azóta, erre a pillanatra emlékezve elkerül az álom, átvirrasztom az éjszakát.

            Hirtelen megvilágosodott előttem, hogy amikor a lélegzetem elvegyül a füsttel, egyben a föld minden élőlényével vegyül el, és azt is megértettem, hogy a pipában izzó parázs a Nagy Szellem szent tüze, ugyanaz a tűz, amely a napban lángol. Tudtam, hogy a pipában minden apró dolog egyesül, teljességet alkot. Formálódni kezdett bennem a meggyőződés, hogy csak akkor, ha valaha megtanulom megérteni mindazt, amit a pipa jelent, a benne rejlő erő teljes jelképrendszert, csak akkor tárul fel előttem teljességében, mit is jelent indiánnak lenni, mit is jelentek én a saját magam számára. Hát ezt még ma sem tudom igazán. Még mindig csak tanulgatom. Talán egy nap majd közel jutok hozzá. Amit ezután éreztem, azt nehéz szavakba önteni, belső megvilágosodás, zavar, bánat és boldogság keveredtek bennem. Az erőt sem tudom leírni, amely a pipából áramlott belém és a lelkem mélyéig felkavart. Egyszerűen nem mindegy. Amikor ott a két pipát a kezemben tartottam, csak egyetlen dolog volt előttem tiszta: ami most történik, megváltoztatja az életemet.

            Imáim nyilván segítettek. Szarvasfejné asszonyon, mert meggyógyult, és még élt pár évet. Mielőtt eljöttem volna, elmesélte, hogy valami fehér kormánytisztviselők elvették tőle az egyik pipaköteget, de aztán megrettentek és visszahozták. Az asszony azt mondta:  - Lehet, hogy el kell majd ásnom őket, nehogy rossz kezekbe kerüljenek. – Azt is mondta nekem: - Eljő az idő, amikor az indiánok újra felemelkednek a szent pipával együtt, amikor majd mindnyájan újra fogják szívni. – Több mint harminc évvel később, amikor negyvenöt törzs imádkozott a pipámmal eszembe jutott, mit mondott egykor az idős indián asszony. Minden bizonnyal wákhá volt, akiben megvolt az erő ahhoz, hogy előre lásson. Kaptam tőle egy tetovált jelet és a hozzá járó titkos nevet is. 264
Mi indiánok békepipát tartunk a kezünkben, a fehér ember vallásának könyve viszont háborúról beszél, és mi végignéztük, hogyan javítja meg a fehér ember – állítása szerint – a világot. Most nekünk, indiánoknak kell megmutatnunk, hogyan kell az embernek testvéreivel együtt élnie, hogy ne használja ki, ne öldösse, ne nyomorítsa meg őket. A pipával, mely önmagunk élő része, imádkozni fogunk a békéért, békéért Vietnamban és a saját országunkban. Mi, indiánok úgy mondjuk, „saját országunk”, mert hiszen a miénk, most is, akkor is, ha jelenleg más emberfajták vették fizikailag birtokukba, mert a föld sohasem lehet egyetlen emberé, hanem mindegyiküké és a jövő nemzedékeké.
            Meg kell kísérelnünk, hogy a pipát az emberiség érdekében használjuk, az emberiségért, amely a legjobb úton van önmaga elpusztítása felé. Meg kell kísérelnünk visszatéríteni a pipa vörös útjára, az élet útjára. Meg kell kísérelnünk, hogy megmentsük a fehér embert önmagától. Ez pedig csak akkor sikerülhet, ha mindannyian, indiánok és nem indiánok egyaránt, újra úgy tekintjük magunkat, mint ennek a földnek a részeit, nem pedig mint holmi külső ellenséget, amely rá akarja erőszakolni az akaratát. Mert mi, akik ismerjük a pipa jelentőségét, azt is tudjuk, hogy mivel magunk is a föld élő része vagyunk, egyetlen részecskéjét sem sérthetjük meg anélkül, hogy magunkon is sebet ne ejtenénk. A szent pipa révén talán újra megtaníthatjuk egymást, hogyan nézzünk a mögé a levegőszennyeződésből összeállt felhő mögé, amelyről a politikusok, a nagyiparosok és a műszaki szakemberek el akarják velünk hitetni, hogy ez a „realitás.” A pipa segítségével talán békét köthetünk leghatalmasabb ellenségünkkel, amely saját énünk mélyén legmélyén lapul. A pipával, mindannyian összefogva, újra megalkothatjuk a végtelen kört.
            Az indián, amikor imádkozik, nem könyvből olvassa hozzá a szavakat. Az indián imája nagyon rövid. Aki hosszasan, sok szóval imádkozik, végül maga sem tudja, miről is beszél. Ezért az utolsó tudás, amire én megtanítalak – ha már éppen egy rozzant viskóban éldegélő vénembertől akarsz tanulni, egy olyan aggastyántól, aki nyolc évvel ezelőtt elérte a harmadik fokozatot –, az imádság, a fohász a látomásért:

 „Wákhá Tágá, Túkásílá, úsimálá